Mindenkor imádkozzunk, mondja  Jézus. Ez tűnik a legegyszerűbb parancsnak, de ha szó szerint vesszük a szabad akarat vallást, akkor még ebben is találunk alapszintű logikai hibát. A probléma a közbenjárás célszemélye körül van.  Ha a szabad akarat úgy működne, ahogy sokan vallják, akkor az imák nagy részében sokkal autentikusabb lenne egy illetékes döntéshozó ember (akár én magam) egójához való imádkozás, hiszen ama izmus szerint az ember rendelkezik a szabad akaratából eredő döntési jogkörrel. Nem tudom egyszerűbben mondani: Annál a hatalmi tényezőnél kell közbenjárni, akinek a kezében  ott van az effektív hatalom a megfelelő döntés meghozatalára. 

Habár ez az érv szigorúan véve csak azoknál az imáknál értelmezhető, amiknek a közvetett célja egy ember magatartásának a változása, az itt pedzegetett jelenséget mégis jellemzőnek tartom az összes egyéb imatémára is. A legjobb indokom az, hogy semmiféle jelzés nincs a Bibliában arra, hogy az emberi tevékenységhez köthető események szellemileg, vagy az ima formájában eltérnének a nem emberi végrehajtó által bekövetkező eseményektől, vagy  jelenségektől. 

Egy gyakorlati példa pl. valakinek a megtéréséért való ima. Autentikus (tehát eleve elrendelős elemeket nem becsempésző) szabad akaratos felfogás szerint ilyenkor a megtérendőt kellene kérni, vagy szuggerálni, hogy térjen meg, Megdöbbentő, sőt botrányos ezt így olvasni, de én abból indulok ki, amit a szabad akarat hívei képviselnek a gyakorlatukban, vagy egyéb kommunikációjukban. 

Ha egy megtérés ügyében mégiscsak Istenhez imádkozunk az illető egója helyett, akkor mi van a szabad akaratával? Az én imám hatására Isten odatrappolna  Gézához, hogy átkapcsolja az agyát engedelmesség és hit üzemmódba, mindezt úgy, hogy közben Gézának esze ágában sem volt az engedelmesség?  Nem, kérem ebbe sehogyan se fér bele a szabad akarat!  Vagy ha igen, akkor a logika gabalyodik össze. Ha túl ciki lenne az egóhoz imádkozni az őt érintő változásokért, akkor lehet valami megfoghatatlan misztikus véletlenhez, a sorshoz is fohászkodni. Onnan nézve jobban hangzik, mert így Isten legalább mentesül  a csúnya eleve elrendelés vádja alól, de be kell  látni, hogy csak az izmus lett kielégítve, a logika és az igei megfelelés nem.  Sokkal egyszerűbb lenne bevallani, hogy Istennek igenis van hatalma, sőt terve az ember szívének teljes átformálására, illetve minden egyéb változtatásra odabent. Keresztelő János pl. azt vallja a Jn3:24-ben, hogy  "Semmit sem kaphat az ember, ha nem a mennyből adatott meg neki." A biztonság kedvéért megjegyzem, hogy a szövegkörnyezetből látszik, hogy ez vonatkoztatható egyaránt jelenségre, eseményre, és emberek magatartására is.

A szabad akarat vallás gyakori túlkapása az az sugalmazás, hogy Isten a szabad akarat felsége miatt nem avatkozhat be szívügyekbe. (ezt idézetekkel cáfolom)

Ha az igazolt bibliai gyakorlatot nézzük, pl. Dávid zsoltárait, imáit, akkor viszont azt tapasztaljuk, hogy Dávidnak gyakorlatilag mindene(!) Isten körül forgott: tőle származott: a sírása, az öröme, a harca, a szabadulása. Ő csak egy féreg volt, és még azokat a csatákat is egyértelműen Isten segítségének számolta, amikor a saját keze, fegyvere vitte véghez a győzelmet. Hol van itt akkor az a híres szabad akarat, a dicső jogunk, amitől hasonlókká lettünk Istenhez?

Zsoltár  18:1-4 A karmesternek: Dávidé, az ÚR szolgájáé, aki akkor mondta el ennek az éneknek a szavait az ÚRnak, amikor valamennyi ellensége hatalmából és Saul kezéből kimentette őt az ÚR. Ezt mondta: Szeretlek, URam, erősségem! Az ÚR az én kőszálam, váram és megmentőm, Istenem, kősziklám, nála keresek oltalmat, pajzsom, hatalmas szabadítóm, fellegváram! Az ÚRhoz kiáltok, aki dicséretre méltó, és megszabadulok ellenségeimtől.

18:8 Megmentett engem erős ellenségemtől, gyűlölőimtől, bár erősebbek nálam.

18:39-41 Szétzúzom őket, nem tudnak fölkelni, lábam elé hullanak. Fölruháztál erővel a harcra, térdre kényszerítetted támadóimat. Megfutamítottad ellenségeimet, és gyűlölőimet elpusztíthattam.

Az igeragozásra érdemes odafigyelni: Isten és Dávid egyszerre cselekszik, ráadásul ugyanazt a cselekményt művelik mind a ketten egyszerre.

Zsoltár 35:3 Végy elő lándzsát, csatabárdot üldözőim ellen! Szólj így hozzám: Én megsegítlek téged!

Mondhatnánk, hogy az üldözői alatt démonokat ért, de az is tagadhatatlan, hogy ő hús-vér ellenségekkel is nagyon sokat harcolt.

"imádkozzunk, hogy Isten akarata megvalósuljon".

Az ilyenek hallatán mindig csóválom a fejemet, hiszen ez tulajdonképpen azt igazolja, hogy az imádkozó nem biztos abban, hogy Isten akarata megvalósulna emberi segítség nélkül, vagy mert akármelyik érintett résztvevő  szabad akarata képes lehet azt felülírni. Kérdem én, hogy akkor ki is a főnök egy ilyen rendszerben? Hogyan kell úgy irányítani az imákat, hogy Isten is istenkedhessen, de az ember is szabadon akarhasson??? 

Műveltebb ellenkezőnek eszébe juthat ezen a ponton a Mi Atyánk c. imából egy sor: "legyen meg a te akaratod".  Bingó, halljuk a szabad akaratos tábor győzelmi hangját, hiszen itt van egy szó szerinti bátorítás Jézustól, hogy  imádkozzunk azért, hogy Isten akarata megvalósuljon.

Bátorkodom azt állítani, hogy a hangsúly a lényeg. Aki ezt a sort úgy imádkozza, hogy a legyen szóra fókuszál az nem biztos az Isten akaratának a bekövetkezésében, és igazolja, hogy az ő csökkentett képességű Istene sajnálatos módon emberi akarat segítségére szorul. 

Aki viszont alázattal lép Istene felé, az a TE szóra teszi a hangsúlyt, és véletlenül sem magát emeli fel azzal, hogy kihirdeti a saját jó (kegyelem nélkül is jutalomszerző) döntését, vagy választását. Számára a "legyen meg a te akaratod" azt fejezi ki a  hogy Isten akaratát minden akaratok felettinek tartja. Aki így tesz, az nem degradálja Istent, és a hite is erős.

Némi szórendezéssel teljesen kisimulna a mondat: a Te akaratod legyen meg, ne a miénk! Jézus a legnehezebb időszakában a Gecsemánéban is ezt az imát gyakorolta, miközben a tanítványok durmoltak.

A kompatibilista szemléletet a közbenjárás indoklásánál is elő kell venni, mert az emberi akaratot buta módon teljesen kizáró eleve elrendelős szemlélet megágyazhat a totális passzivitásnak és érdektelenségnek is, ami könnyen lehet, hogy nagyobb károkat okoz, mint az a véglet, ami ellenében az egész létrejött. Túlzásként értelmetlenné válhat minden ima, vagy a keresztényként kötelező jellemformálódás és szolgálat is.

A szabad akaratot és az eleve elrendelést ötvözni kell. Ilyenkor a látható, az emberileg vélhető (nem pedig az eleve elrendelt) jövőkép változásáért lehet imádkozni, és azért, hogy Isten, mint a mindenek irányítója ezt elvégezze (holott már előre el volt végezve, csak mi nem láttuk még). Az ima célszemélye tehát Isten. A meghallgattatott ima záloga az, hogy Isten szellemével párhuzamosan kérünk, és azt szívből tesszük. Az ilyenkor mellékes ismeret, hogy Isten előre tudta, hogy az adott időpontban az imádkozó imaszükségbe kerül majd, de azt is, hogy mit és hogyan fog imádkozni, és eleve úgy rendelte, hogy a kettő között ok-okozati összefüggés látszata is létezzen.  

 A szabad akarat fenségét valló imádkozó  sajnos Isten helyett csak emberben bízhat. Ezzel szemben, aki a saját képtelenségétől, alkalmatlanságától és minden láthatótól függetlenül bízik Istenben, (Isten akaratában, cselekedetében, döntésében) az valódi nyugodalomba tud bemenni.